Október - 2017
H K S C P S V
  01
02 03 04 05 06 07 08
09 10 11 12 13 14 15
16 17 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31  

Hallgatói beszámoló - 2008/09

Seconda Universitá degli Studi di Napoli

     Pajtás Lia vagyok, jelenleg negyedéves hallgató a Budapesti Corvinus Egyetemen. Ezt a mondatot legalább 20-szor kellett leírnom Erasmus diákságom alatt. De mindenről a maga idejében.

     Mindenképp Olaszország – ez volt a célom, mikor beadtam az Erasmus pályázatomat. Egyedül Rómát ismertem a választható helyek közül, ezért is ért egy kicsit meglepetten, mikor végül mégis aláírtam az őszi félévre szóló szerződéscsomagot Vas Erzsébettel: Nápolyba.

     Soha nem jártam azelőtt Rómánál délebbre, így az ismeretlenbe vitt az utam. Augusztusban elkezdtem az Interneten képeket keresni Nápolyról, olvastam útleírásokat és szörnyűbbnél szörnyűbb cikkeket a „szemetes Nápolyról”. Már ekkor elkezdtem szállásokat keresni az Interneten, és megnyugtató eredménnyel, körülbelül 10 szállásadót találtam, akik szívesen láttak volna albérlőjükként.

     2008. szeptember 9-én érkeztem Nápolyba. Elég nehéz egyelőre eljutni ide, közvetlen repülő csak 2009. áprilistól lesz, addig a Budapest-Róma repülőút, majd Róma-Nápoly vasút a leggyorsabb megoldás. Lehet autóval is menni, de 1.600 km azért rengeteg.

     Én autóval érkeztem, és az idegenek teljes kétségbeesése kapott el. Káosz az utakon, az egyirányú úton nagyobb a szembejövő forgalom, mint a hivatalos, a gyalogosok csak úgy cikáznak az autók között, bárhonnan, bármikor felbukkanhat egy kismotor, és természetesen mindenki dudál. Aztán az ott töltött idő alatt felfedeztem, hogy a látszat ellenére sokkal nagyobb logika uralja a város közlekedését, mint bárhol a világon. Egyetlen fő szabály van: nincsenek szabályok! Ne a lámpát nézd, hanem figyelj a másikra. És ez az egész nápolyi életre igaz…

     A szálláskeresés nekem négy napig tartott: először felkerestem azokat a szállásokat, amelyeket az Interneten néztem ki. Se ablak, se szomszéd, néha még ágy sem volt. Mindenkinek javaslom, hogy mivel Nápolyban az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, és így az Internetet is csak elvétve ismerik, ne így próbáljanak szállást keresni. Nápolyban a legelterjedtebb az utcai hirdetés, az újsághirdetés, illetve a helyiek végtelen segítőkészsége. A negyedik nap végén, mikor már majdnem feladtam a keresést, az utolsó albérlet, amit megnéztem, lenyűgözött. Végül itt, egy idős nénivel laktam együtt a Vomero-n – Nápoly legszebb negyedében –, egy gyönyörű, panorámás szobában. Alattam az egész nápolyi öböl, szemben a Vezúv.

     Miután megtaláltam a szállásom, elmentem Casertába, ott kellett beiratkozni a Seconda Università degli Studi di Napoli-ra. Itt elmondták, hogy az egyetem Capuában, Nápolytól 40 km-re van.

     A következő héten választottam ki a tantárgyaimat, bár egyik sem egyezett azzal, melyet még itthon kiválasztottam. A tantárgyak módosultak, és persze csak a tanítási időszak előtt egy héttel, azaz szeptember végén váltak véglegessé.

     Végül három olyan tantárgyat találtam, melyet úgy gondoltam, hogy itthon el tudok fogadtatni. Azt hittem, már túl vagyok a nehezén, de amikor a magyar tanárokkal elkezdtem felvenni a kapcsolatot (ekkor írtam le legalább 20-szor a „Pajtás Lia vagyok, jelenleg negyedéves hallgató a Budapesti Corvinus Egyetemen” mondatot), akkor beláttam, hogy tévedtem. Minimális segítséget kaptam tőlük, inkább csak hátráltattak – előfordult, hogy több héten át kellett leveleznem egy tanárral, hogy megadja az aláírást a külföldön tanult tárgy elfogadására, pedig a tematika több mint 80%-a megegyezett.

     A másik nehézség az adminisztratív teendők ellátása. Képtelenség külföldről annyi papírmunkát ellátni, amennyit a magyar egyetem megkívánt. Mindenképp kell valaki ismerős, jó barát, szülő, csoporttárs, aki hosszas órákat hajlandó rászánni a papírmunka elvégzésére. És mindemellett sajnos a legtöbb magyarban nincs meg az a rugalmasság, az a segítőkészség, mellyel Nápolyban bármilyen, ezeknél akár sokkal nagyobb problémákat is pillanatok alatt át lehet hidalni.

     Miután megtaláltam a szállást, és beiratkoztam, rögtön elkezdtem felfedezni Nápolyt. Vittem az útikönyvet magammal – az egyetlen, jelenleg forgalomban lévő magyar útikönyv azonban csak a „felületes turistáknak” jó –, aztán rájöttem: a látnivalók nem abban vannak, többet ér, ha az ember nyitott szemmel jár. A Nápolyban töltött időszak során természetessé váltak ezek a helyek: Spaccanapoli, Piazza del Plebiscito, Via Roma, Via Duomo, és még sorolhatnám oldalakon keresztül mindazon helyeket, melyeken már nem tudtam úgy végigmenni, hogy ne találkoztam volna egy mosolygó ismerőssel, és ne éreztem volna úgy, hogy világ életemben ott sétáltam.

     Aki Nápolyban jár, feltétlenül el kell, hogy menjen a Sorbillo pizzériába. Nápoly a pizza hazája, és a Sorbillo Nápoly legjobb pizzériája. Aki még nem járt itt, soha nem evett igazi pizzát, nem tudja, hogy vastag tésztából sosem lesz pizza, főleg, ha ketchupot nyom a tetejére. Az olasz ételek nagyon finomak: igazi, kemencében sült kenyér (ciabatta, rosetta, mezza luna), az elképesztő mennyiségű és minőségű sajtválaszték, a zöldségek (a rucola, a vezúvi paradicsom, mely utánozhatatlan ízű a Vezúv termőföldjének köszönhetően), a gyümölcsök (a pròcidai citrom, mely egy átlagos citromnál körülbelül hatszor nagyobb, és melyből a legfinomabb limoncello, azaz citromlikőr készül), a borok, a csokoládék, és még sorolhatnám hosszasan.

     Öt hónap alatt sikerült majdnem egész Campania tartományt bejárni. Az első hetek egyikében felmentem a Vezúvra, ahol szintén a végtelen nápolyi segítőkészséggel találkoztam: nyár volt még Nápoly utcáin, így elég könnyedén öltöztem, csak egy pulcsit vittem magammal. Amikor felértem azonban, erős szél fújt, és 5 fok volt. A pénztárnál megkérdeztem, hogy lehet-e pulcsit vagy kabátot venni a bejárat után elhelyezett árusnál; ám a pénztáros csak legyintett, majd leemelte a fogasról a saját kabátját, és mosolyogva mondta, hogy ezzel jobban járok.

     Jártam még a másik, szintén aktív vulkánnál, a Campi Flegrei vidékén, a Pozzuoliban található Solfatara-ban. Ez egy jelenleg is gőzölgő vulkán, melynek a kráterében lehet sétálni, és melynek kénes szaga nagyobb szelek esetén még a szobámban is érződött, ha kinyitottam az ablakot.

     Cuma, a Szibilla-jósdával; Baia a régészeti lelőhelyével; Pozzuoli a kikötőjével; Caserta a kastélyával és annak elbűvölő kertjével; Santa Maria Capua Vetere a világ harmadik legnagyobb colosseumával; Sorrento a fényűzésével; Positano városa, melyet én csak „mesevárosnak” hívok; Praiano strandja; Ravello az elbűvölő Villa Rufolo-val; Amalfi utcái, és gyönyörű dómja; Salerno a maga forgatagával; Paestum a három, még ma is tekintélyt parancsoló ókori görög templomával; ezek mind-mind olyan helyek, melyeket, ha egyszer látunk, örökre bennünk maradnak.

     Nápolyon kívül az én szívemhez három hely nőtt leginkább hozzá: Pompei és Herculaneum, az ősi városok, melyeket a Vezúv 79-es kitörése lávával elöntött. De a láva alatt ma is ott van az akkori birodalom maradványa, a már akkor létező „Vigyázz, a kutya harap” jelképével, a rendezett utcáival, melynek kövein még ma is látszanak az ókori szekerek nyomai, a falfestményekkel, bútorokkal, melyek az akkori emberek számára ugyanolyan természetesek voltak, mint a nekünk az IKEA bútorok (csak kérdés, hogy a mai bútorok hol lesznek 2.000 év múlva).

     Emellett az egész Amalfi-partvidék, az elhúzódó sziklák, melyek meredeken állnak ki az ezerkék színű tengerből, szintén elbővülő élményt jelentenek.

     A harmadik, a turisták által (egyelőre) érintetlen sziget: Pròcida. Egy nap alatt gyalog be lehet járni, három négyzetkilométer az egész sziget. A halászfalu kikötőjében ringatózó bárkák, csónakok, a kertekben növő valótlanul nagy citromok, a még januárban is vakítóan sütő nap mind-mind csodálatossá teszik ezt a kis szigetet.

     A kirándulások mellett természetesen a tanulásra is maradt idő: november elején kezdődött az olasz nyelvkurzus Nápolyban, melyet a capua-i egyetem finanszírozott. Egy nagyon színvonalas, jó hangulatú kurzus volt, melyre a világ összes tájáról érkeztek diákok, és amelynek minden órájára szívesen jártam.

     A három egyetemi vizsgámat is sikeresen letettem. Decemberben egyet, ahol a tanár-diák viszony, számomra ismeretlen formájával szembesültem: a tanárok a vizsga végeztével, a jegy beírásakor kezet fogva gratulálnak diákjaiknak a sikeres vizsgákhoz, és a diákok őszintén megköszönik a féléves oktatást, és segítőkészséget. A másik két vizsgát is februárban sikeresen letettem. 

     A nápolyiakban egy olyan népet ismertem meg, akikről a világ méltatlanul állított ki rossz véleményt. Nápolyt piszkosnak, az embereket pedig közönségesnek, tolakodónak tekintik még az észak-és közép-olaszok is. Tény, hogy az utcán eldobált szemét – mely nem háztartási hulladék, ellentétben a közhiedelemmel – nem szépíti a szűk sikátorokat, de aki nyitott szemmel jár, az nem is az utcán fekvő papírdobozokat fogja észrevenni, hanem a legváratlanabb helyeken is megtalálható templomok, szobrok, műemlékek rengetegét.

     Az emberek pedig nem közönségesek, és tolakodók, hanem nyitottak. Bármikor, bárhol, bárkivel szívesen beszélgetnek. Többször zajlott le hasonló párbeszéd, mint amit egy professzorral folytattam néhány nappal a hazautazásom előtt:

„Hogy érezte magát Nápolyban?”

„Nagyon jól, sajnálom, hogy vége van. De abban biztos vagyok, hogy vissza fogok jönni ide.”

„De miért, mi tetszett ennyire? Az olasz férfiak? Az állandó napsütés?”

„Nem, az emberek.”

Az idős professzor ekkor elgondolkozott, megsimította az állát, és ennyit mondott:

„Tökéletes válasz. Köszönöm.”

Pajtás Lia 

2009. február 17.

Utolsó frissítés: 2016.07.28.