Október - 2017
H K S C P S V
  01
02 03 04 05 06 07 08
09 10 11 12 13 14 15
16 17 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31  

Hallgatói beszámoló - 2009/10

Dublin City University (DCU)

    Nem egészen egy évvel ezelőtt nagyjából ennyi információm volt arról, hogy amennyiben minden jól alakul, mit csinálok majd ősztől.

      Írország.

      Ekkor először előzetes ír ismereteim után kezdtem kutatni emlékeimben, hogy megtudjam, mi vár rám. A Blöff című filmben elhangzó London jellemzésére használt fordulatok analógiájára felfűzve a következő kevésbé mélyenszántó, bár a filmhez képest konszolidáltabb, helyenként finoman sztereotipizált gondolatok jutottak első körben eszembe: szigetország, EU-tagság, zöld, birkák, U2, Colin Farrell, szél, tenger, hangulatos pubok, Bailey’s, P.S. I Love You1. Kezdetnek nem is rossz.

      Ezek a fejtegetések májust követően egyéb elfoglaltságok miatt legközelebb augusztus közepén kezdtek újra foglalkoztatni. Akkor azonban hatványozottan jelentkeztek a megoldásra váró kérdések.

      Egy mindnél sürgetőbbnek bizonyult: kell egy dublini tető a fejem felé. Az egyetem honlapján leírtak szolgáltak kiinduló pontként a keresésemben. A www.daft.ie ingatlan-közvetítő honlapon találtam rá arra az apartmanra, amibe végül beköltöztem az őszi félévre.

      Általánosan elmondható, hogy rengeteg lehetőség közül lehet választani, 300-400 euróért már egyágyas szobákat kínálnak. Sokaktól hallottam, hogy érdemes hamarabb érkezni a városba, vagy legalább az orientációs hét első napjait arra fordítani, hogy a kiválasztott lakásokat megnézzük. Igazuk lehet.

      Személy szerint ezzel a kérdéssel nem sokat foglalkoztam, azt hiszem összességében két napot fordítottam a lakáskeresésre, azt is otthonról a gép elől. Majd ráleltem egy ajánlatra: Belfry Student Accommodation. Ez egy, az egyetemtől kb. 10-15 perces sétára lévő diákszállás, ahol többségben a DCU-ra járó egyetemisták laknak. Anélkül költöztem be, hogy előzőleg láttam volna személyesen, ami így utólag kissé felelőtlennek tűnhet, de szerencsére semmilyen problémám nem keletkezett ebből, illetve ami hiányosságok jelentkeztek, azokat az első hetekben jelentettem a szállásadóknak, és megfelelően kezelték a kérdéseket. Heti 90 euróért laktam itt, amiben minden közös költség –víz, elektromosság, fűtés, mosás, internet, tv – benne foglaltatott. Cserébe kaptam három ír lakótársat, akik közül az egyik a szobatársam lett, mivel kétágyas szobáról szólt a szerződés egy közel 60-70 m² alapterületű kétszobás lakásban két külön fürdőszobával, nappalival és egy felszerelt konyhával. Habár nem álmaim apartmanja volt, a félévre megfelelt, igaz ráférne egy kiadós felújítás a lakásokra.

      Akik (velem ellentétben) a türelmes lakáskeresők táborába tartoznak, emellett pedig biztosra akarnak menni, valamint a legkedvezőbb ajánlatot megtalálni, azoknak kezdésként érdemes egy youth hostelt kiválasztani (például a www.hostelworld.com oldalon), melyek többsége mind Dublin belvárosában található, és onnan megindítani az „albérlet-vadászatot”. Ugyanis a legolcsóbb megoldást mindenképp egyetemen kívüli szállások jelentik, amiért megéri kutatni. Ezenkívül például a Facebook-on található különböző Dublinnal és a DCU-val kapcsolatos csoportokhoz csatlakozva rá lehet akadni más, lelkesen lakást (is) kereső/kínáló sorstársakra.

      Mivel a DCU a város északi részében található (a reptérhez közelebb, mint a belvároshoz), így ajánlatosabb egyetem közeli szállást keresni, főleg azért is, mert a legtöbb esemény, főként az órák a diákokat az iskolához kötik. A belváros-egyetem távolság tömegközlekedéssel legalább 20-30 perc, de nem árt figyelembe venni, hogy egyetlen vonaljegy ezen a távon 1.15-1.80 euró közt változhat az útvonal hosszától függően, ami hosszú távon nem feltétlenül költséghatékony befektetés. Persze az eltökéltek beruházhatnak egy biciklire, és ezzel gyorsan túllendülhetnek a témán.

      Az egyetem maga olyan, mint egy kisebb város, emellett pedig zöld és hatalmas, ahol nem nagy művészet elveszni annak, aki nem járatos arra. Minden található itt: bolt, gyógyszertár, bankautomaták, kávézók, éttermek, bar, DCU-s diákoknak fenntartott campus lakások, óriáspark, egy mindennel ellátott sportkomplexum (sportpályák, uszoda stb.), könyvtár, színház és természetesen a különböző intézetek, tanszékek.

      A hivatalos szorgalmi időszak kezdete előtt, szeptember 21-25 között került sor az orientációs hétre. Ennek keretén belül a különböző előadásokon bemutatkoztak a külföldi diákokért felelős koordinátorok, oktatók, kaptunk tájékozódást segítő térképeket az egyetemről és annak környékéről, tippeket a legjobb campuson található kávé lelőhelyéről, egy nagyjából 300 kurzust magában foglaló listát (amik közül kiválaszthattuk a ránk vonatkozó tárgyakat), határidőket, és mindenféle formanyomtatványokat annak érdekében, hogy csökkentsék az elkeveredés esélyét az egyetemi bürokráciában a tárgyfelvétel, kurzusváltoztatás és egyéb fontos teendők tekintetében. Az egyetem diákszervezete (Student Union) röviden beszélt a félévben ránk váró lehetőségekről, a különböző egyetem által támogatott egyesületekről (Clubs & Societies), és az azokhoz való csatlakozás módjáról az elkövetkezendő hetekben. Ugyanez a szervezet a héten különböző programokkal igyekezett „összerázni” a külföldről érkezetteket, de ez a tevékenysége a későbbiekben megszűnt, illetve inkább az elsőévesek, vagyis a „gólyák” integrálódását célozta, semmint a cserediákokét. Ezért a bemutatkozó héten való részvétel fokozottan ajánlott, hisz megalapozhatja az egész félévet a társaságot illetően, de legalább is a kezdeteket mindenképp.

      Az orientációs héten gyakran hallott mondat volt az, ami a dublini félév során a mottómmá vált: „Lay back, and enjoy the journey!”, vagyis „Dőlj hátra, és élvezd az utazást!”. Való igaz, számomra egy új környezet megszokása csak így lehetséges. Nyugodtan figyelve a történéseket, közben pedig sodródni az árral, hiszen az Erasmus-lét többnyire erről szól. Működött, nagyon is jól.

      A tárgyaimat a már említett kurzuslistából kellett kiválasztani bizonyos megkötésekkel. Az óráim döntő többségének (kb. 80 százalékának) a School of Law and Government által meghirdetettek közül kellett kikerülnie, mert a nemzetközi tanulmányok szak az ő hatáskörük alá tartozik. Ez a lépés a korábbi 300-as listát (az összes, egyetemen meghirdetett tárgyról) 20-30 szóba jöhető órára csökkentette. Az ilyen módon korlátozott lehetőségeim azonban némileg könnyítettek a helyzetemen, hiszen kevesebb órát kellett végigülnöm az első szorgalmi héten annak fényében, hogy biztosan jól válasszak. A cserediákok DCU-s oktatási rendszerbe való bevonásának kérdését gyorsan megoldották, ugyanis mindenféle átmenet nélkül az írekkel együtt jártunk be az előadásokra.

      Az általam felvett órákon a tanítás „kiscsoportos” rendszert követett, egy előadásra maximum 40 fő regisztrált. Szerencsére többnyire sikerült olyan oktatók által tartott tárgyakat hallgatnom, amelyek nagyon magas színvonalon zajlottak, ezenkívül ami meglepett, bár nagyon tetszett, hogy az „egész életen át tartó tanulás” működőképes rendszerét tapasztalhattam meg közelről. Az órákon résztvevők életkora nem korlátozódott a huszonéves korcsoportra, nem egy esetben a tanárok jóval fiatalabbak voltak a diákjaiknál. Az előadások anyaga minden esetben felkerült az egyetemi rendszerbe (Moodle), és minden diák számára elérhetővé vált, jelentősen elősegítve a nagyobb, koncentráltabb figyelmet az órákon (az itthoni rendszerhez képest nem volt olyan kényszer, hogy a gyerek vagy a tanárra figyel, vagy a diára). Főként a kezdetekben nem volt egy sétagalopp, több szálon futottak az események, egyrészt a különböző tanárok beszédstílusának, előadásmódjának megszokása igazi kihívást jelentettek, másrészt pedig tanulni kellett. Ha nem is óráról órára, de a beadandók megírása igen nagy energiát és körültekintő odafigyelést követelt.

      Az egyetemen kívüli élet három nagyobb, egymással feltétlenül összefüggő egységre osztható: maga Dublin, a társaság és az ír vidék.

      Igaz, Dublin nem feltétlenül nyerné el a világ legszebb fővárosa címet, mégis a legelső benyomásom az volt róla, hogy élhető. (Itt nem a közép-európai szemmel sokkoló megélhetési költségekkel terhelt életet értem.) Felfedeztem benne azokat az értékeket, melyek megszépítették. A belváros élettel teli. Dublin számomra egyet jelent a művészettel, de leginkább a zenével. Rendkívül tehetséges zenészei vannak, akik akár utcazenészekként, akár a különböző dublini pubokban szórakoztatják a legváltozatosabb összetételű közönséget. Számtalan programajánlat várja a kultúra és a sportok iránt (is) érdeklődőket.

      A város szépséghibája (a Spire mellett) a tömegközlekedés. Nagyon hiányoltam a BKV-t, leginkább akkor, mikor egy-egy buli után éjszakai járat híján el lehetett dönteni, hogy gyalogolunk 5-6 km-t hazáig (minimum másfél óra), vagy taxit fogunk (15-20 euró alkalmanként). Nappal az egész városban buszok közlekednek (kivétel a LUAS, ami két villamospályából áll, és csak a belvárosban járnak, illetve a DART, ami az itthoni HÉV megfelelője). Éjszakai buszok (Nitelink) kizárólag csütörtök-szombat között működnek, fejenként 5 euróért, hajnal 4-ig.

      A dublini tartózkodásom legmeghatározóbb élménye mégis a társaság volt. Az ottani barátaim nagy részét az első hét során megismertem, sőt különös módon már a legelső napon. Mindmáig úgy érzem, döntő szerepük volt abban, hogy ilyen jól éreztem magam a kint töltött idő alatt. Egy, változó felállású és létszámú, de általában 10-15 fős csapattal rendszerint együtt töltöttük a szabadidőnket. A közös főzések, filmezések, beszélgetések, néha koncerttel egybekötött publátogatások, olykor bulizások, és a saját szervezésben történő utazások mind-mind hozzájárultak a csoport összekovácsolódásához.

      Az együtt megtett egy-két napos látogatások érintették többek között Howth-t, Bray-t, Malahide-ot, Corkot, Galway-t. Novemberben egy hosszú hétvégére autót béreltünk három barátommal, így bejártuk az észak-ír vidéket (Belfast, Giant’s Causeway, Londonderry, Donegal, Slieve League, Enniskillen). A „Balra tarts!” és az „anyósülésen” vezetés kipróbálása élesben maradandó élményekkel gazdagította az életem. Ezt a kihívást később más szereplőkkel megismételtem a Belfast – Galway – Limerick – Dublin útvonalon. A Ryanair akcióinak köszönhetően pedig 10(!) eurós repjegyekkel (oda-vissza mindennel együtt) sikeresen bejárhattuk Edinburgh-ot, majd Bristolt és Cardiffot. 

     Az írek élete drága. Nem újdonság, és ezt így gondolták például a franciák és a németek is. Az ott szinte létfenntartásra elegendő pénzmennyiségből itthon akár luxuskörülményeket lehetne varázsolni könnyedén. Havi átlag 800-1000 eurós kiadással kell számolni, aminek legalább a felét elviszik az albérleti költségek, és egy mérsékelt szórakozást megengedő életvitelt jelent. (Tájékoztatóul: egy sör átlagosan 5 euró, a belépő a legtöbb szórakozó helyre 5-10 euró, taxi éjjel 15-20 euró)

     Aki ezeket a kiadásokat nem tudja, vagy nem szeretné vállalni, annak érdemes más úticélt választania. Aki munkát vállalna, készüljön fel, hogy nem lesz egyszerű (a válság hatására itt is egyre kevesebb a munkalehetőség).

     Aki viszont Dublin mellett dönt, annak kívánok legalább egy olyan felejthetetlen és élménydús félévet, mint amilyenben nekem részem lehetett. 

Utolsó frissítés: 2016.07.28.