Február - 2019
H K S C P S V
  01 02 03
04 05 06 07 08 09 10
11 12 13 14 15 16 17
19 20 21 22 23 24
25 26 27 28  

Káldor Miklós (1908 - 1986)


írta: Madarász Aladár

Megjelent a Közgazdász 2001/6. számában

 

Káldor Miklós, azaz Lord Kaldor, Baron of Newnham, avagy a családi és baráti körben Nicky, 1908-ban született Budapesten, középosztályi zsidó családban. Apja ügyvéd volt, aki fiának nemcsak idehaza, hanem külföldön is megfelelő képzést tudott biztosítani, így került az újságírás és a politika iránt érdeklődő fiatalember 1925-ben a berlini egyetemre, majd 1927-ben Angliába, ahol a London School of Economics hallgatója lett. Londoni tanulmányai idején Káldor még rendszeresen írt tudósításokat és interjúkat a korabeli Magyar Hírlap és a Pester Lloyd számára, de már közgazdásznak készült. Később úgy emlékezett, hogy a közgazdaságtan 15 éves korában kezdte érdekelni, amikor Bajorországban üdülve, tanúja volt az I. világháborút követő német hiperinflációnak, és arra lett kíváncsi: miért emelkednek rakétaszerűen az árak német márkában, és miért maradnak szilárdak dollárban.

Hayektól Keynesig

Az LSE a húszas évek végén és a harmincas évek elején Robbins és a Bécsből 1931-ben oda meghívott Hayek tanári működése nyomán a neoklasszikus ortodoxia, a walrasi egyensúlyelmélet és az osztrák iskola fellegvárának számított, szemben Cambridge intellektuális körével, ahol Keynes és tanítványai kerestek újfajta, a hatékony kereslet elégtelenségén alapuló magyarázatot az 1929-ben kirobbant, példátlanul súlyos gazdasági világválságra. Káldor eleinte teljes mértékben professzorai nyomdokán indult el, első publikációi az általános egyensúlyelmélet kisebb inkonzisztenciáit vizsgálták, de nem kérdőjelezték meg annak alaptételeit. Hamarosan azonban más szellemi hatások kezdték meghatározni Káldor gondolkodását; diáktársa, Hicks ismertette meg a fiatal svéd közgazdák, köztük Myrdal pénz- és cikluselméleti munkáival, ám a döntő lökést Keynes művének, a General Theory-nak a megjelenése jelentette (1936). Káldor, aki ekkor már az LSE oktatója volt, nemcsak „áttért” az új elmélet hívei közé, hanem annak egyik meghatározó és elismert folytatójává és továbbfejlesztőjévé vált. Ő is hitt abban, hogy a közgazdaságtan az etikához kapcsolódik, feladata a jövedelem és vagyon igazságosabb elosztásának megvalósítása, ezért lett szocialista, ezt igyekezett elősegíteni elméleti és gyakorlati tevékenységével.

A harmincas évek végén írott tanulmányai egyebek között a tökéletlen verseny és a kapacitásfölösleg problémáival, a jóléti közgazdaságtannal, Hayek cikluselméletének megsemmisítő bírálatával és a keynesi makroökonómia továbbfejlesztésével foglalkoztak. A második világháború alatt az LSE Cambridge-be költözött, ahol Káldor Keynes munkatársaként dolgozott a háború finanszírozásával kapcsolatos problémákon. A háborúval új szakasz kezdődött Káldor tevékenységében: az elmélet mellé egyenrangú kérdésként léptek elő a nemzetközi és brit gazdaság aktuális gazdaságpolitikai dilemmái és teendői.

Cambridge és a világ

A háború után az Európai Gazdasági Bizottság és az ENSZ különböző posztjain szervezte és vezette az újjáépítéssel kapcsolatos szakértői és tudományos munkát, több kormány – köztük 1946-ban a magyar koalíciós kormányban résztvevő Szociáldemokrata Párt – felkérésére tanácsokat adott a helyreállítási tervek kidolgozásához. 1951-ben részben visszatért az akadémiai világba, elfogadta Keynes kollégiuma, a King's College meghívását, 1966-ban lett a cambridge-i egyetem professzora. Ekkor már világhírű elméleti közgazdász, R. Kahn, J. Robinson és P. Sraffa társaságában a posztkeynesiánus irányzat egyik alapítója, aki – noha nem írt összefoglaló nagy művet – alapvető tanulmányok sorában dolgozta ki a jövedelemelosztás és a gazdasági növekedés keynesi szellemű elméletét. (Összegyűjtött tanulmányai kilenc kötetben jelentek meg, magyarul Gazdaságelmélet – gazdaságpolitika címmel 1989-ben látott napvilágot válogatott írásainak kötete.) Szemben a neoklasszikusoknak a termelési tényezők határtermelékenységére építő magyarázatával, Káldor modelljében az elosztást is makrogazdasági összefüggések, azaz két társadalmi osztály: a tőkések és a munkások megtakarítási hajlandósága, illetve lehetősége határozza meg. A gazdasági növekedést vizsgálva, fokozatosan elfordult az elméleti modellektől és egyre inkább a „növekedés alkalmazott gazdaságtana” érdekelte, vagyis az, hogy a növekvő (ipar) és csökkenő (mezőgazdaság, egyes szolgáltatások) hozadékú szektorok milyen szerepet játszanak az egyes országok és a világgazdaság fejlődésében.

Káldorra azonban nemcsak az elméleti közgazdászok figyeltek, hanem különböző kormányok is, mint elsőrangú gazdaságpolitikai tanácsadóra (ebben is mintegy „Keynes örökösének” számított). Először Nagy-Britanniában, majd számos fejlődő országban (India, Törökország, Mexikó, Ghána, Brit-Guyana stb.) foglalkozott az adórendszer igazságosabbá és hatékonyabbá tételének ritkán népszerű és sikeres feladatával. Bár e tevékenysége gyakran torkollott a reformok ellen utcára vonuló tömegek tüntetéseibe, szakmai hitelét mindez nem kérdőjelezte meg, így az 1964-ben hatalomra került angol munkáspárti kormány őt kérte fel a pénzügyminiszter tanácsadójának. (Mivel Balogh Tamás is hasonló szerepet töltött be a kormány mellett, a konzervatív sajtó gyakran emlegette őket a „rettenetes magyar ikrekként”, ők pedig, ha valamely kényes kérdés került szőnyegre, egymás közt magyarul beszélték meg.) 1970 után a Munkáspárt ellenzékbe került, a közgazdaságtanban pedig megkezdődött a monetarista irányzat térnyerése. Káldor élesen bírálta a monetaristákat és a konzervatív kormány gazdaságpolitikáját, s amikor a Munkáspárt 1974-ben ismét hatalomra jutott, visszatért tanácsadói posztjára. 1976-ban visszavonult, a Lordok Háza tagja lett és cikkeiben, beszédeiben harcolt tovább a „monetáris ellenforradalom” és a „meddő egyensúlyi közgazdaságtan” ellen. A Magyar Tudományos Akadémia 1979-ben választotta tiszteletbeli tagjává.

Élete végén így összegezte tapasztalatait: „Az 1970-es és 1980-as évek tanulsága – véleményem szerint – ellentmond a megváltást a szabad piacban kereső szellemi irányzatoknak. Látható, hogy a piaci erőkön alapuló eszközök... nagyon lassan hatnak, s így a rájuk való támaszkodás szükségtelen (és hosszú távon elviselhetetlen) nehézségeket okoz. Ha a főként magánvállalkozáson alapuló piacgazdaság fenn akar maradni (minthogy a kellemetlenebb lehetőségeket elkerülendő, fenn is kell maradnia), akkor a világnak... több tervezésre és szabályozásra van szüksége, nem pedig kevesebbre.” A XX. század egyik legeredetibb, legsokoldalúbb és legvitatottabb közgazdásza, aki mindvégig magyar akcentussal beszélt angolul, 1986-ban halt meg Cambridge-ben.

Utolsó frissítés: 2018.11.30.